Veled is volt már olyan, hogy próbálkozások hosszú sora után végre elkészült rólad „a tökéletes kép”? Ha igen, mitől volt annyira tökéletes? Miért volt jobb, mint a többi 5-10-20?
Netán sovány volt az arcod? Esetleg lapos volt a hasad és vékonyok a combjaid? Kihez viszonyítva – magadhoz vagy másokhoz képest? S ami a legfontosabb kérdés: magadat láttad, vagy csupán egy képet?
A pszichológiában jól ismert társas összehasonlítás elmélete (Festinger, 1954) szerint magunkat mindig ahhoz mérten értékeljük, hogy környezetünk tagjaihoz viszonyítjuk énünket, tetteinket.Ezzel nincs is semmi probléma, hiszen a körülöttünk lévő világ egy hasznos referencia viselkedésünk szervezését, irányítását illetően.
A probléma ott kezdődik, hogy a közösségi média ilyen mértékű térnyerésével, a Facebook, Twitter, Instagram, Tumblr mindennapos használatával már nemcsak közvetlen környezetünket tekintjük referenciának, hanem gyakorlatilag bárhonnan bárkit. Mindez pedig nagyon veszélyes, ugyanis hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a lájkolt tartalmak, követett szupermodellek képviselte szépségideál egy elképesztően szűrt és torzított része csupán a valóságnak.
Ebből az alapgondolatból nőtte ki magát az objektifikációs elmélet(Roberts és Fredrickson, 1997). Lényege, hogy a kulturális tanulás és szocializáció eredményeképp legfőképp a lányok és a nők olyan perspektívát sajátítanak el, amelynek köszönhetően saját magukat – legfőképp testüket – egy külső megfigyelő szeméből (E/1 helyett E/3-ból) látják.
Mindez rendszeres sajáttest- monitorozáshoz vezethet, ami pedig növelheti a szorongást és a szégyenérzetet, csökkentheti az általános motiváltságot különböző célok elérésére, továbbá globálisan az önértékelést is.
Egy, a női testet (s egyre inkább a férfiét is) tárgyiasító társadalomban nap mint nap adott a lehetőség, hogy szorongást tapasztaljunk, esetleg szégyenkezzünk testünk miatt. S hogy próbálunk mindezzel megküzdeni?
Úgy, hogy hosszú fotózkodás és editelés után kiposztoljuk „a tökéletes képet”. A képet, amin ugyan mi vagyunk, de már nem magunkat látjuk, csak valakit, akit szeretnénk, hogy mások lássanak. Aki hibátlan – vagy legalábbis annak tűnik.
De miért gondoljuk, hogy erre szükség van? Hasonlóan a társas összehasonlításhoz, ez is az ember alaptermészetéből fakad. Hivatalosan úgy nevezzük, hogy énbemutatás (Baumeister és Hutton, 1987). Ami azt takarja, hogy társas interakcióink során olyan szűrt információ- csomagot osztunk meg magunkról, amiről úgy gondoljuk, hogy meg szeretnénk mutatni énünkből és amit szerintünk a szituáció megkíván tőlünk. Ami nem igazán személyes hely, ott kicsit szinte mindig „énbemutatunk”, gondoljunk csak az első napunkra a munkahelyünkön vagy egy első randira. Ennek ellenére a rólunk alkotott benyomások mégis viszonylag pontosak lesznek (előbb vagy utóbb), hiszen face-to-face helyzetben jelen vannak olyan környezeti kulcsingerek és kommunikációs csatornák, melyek csak-csak felfedik rólunk az igazságot. Az igazságot, ami nem rosszá, elégtelenné vagy inkompetenssé tesz minket, hanem egyszerűen emberivé. Minderre az online térben azonban korlátozottak a lehetőségeink. Így az emberség helyett marad a tárgyi tökéletesség, az értékesnek lenni érzése helyett pedig a testi elégedetlenség.
Ki tudjuk-e ezt védeni?
Fontos tehát, hogy testünket ne másokhoz, hanem magunkhoz viszonyítsuk. Viszont még ekkor is elképzelhető, hogy némi elégedetlenség bújik elő; de a jó hír, hogy ez ellen hatalmunkban áll cselekedni! Például egy kis életmódváltással. Ehhez nyújt segítséget a MOHA Ház következődíjmentes előadása júl. 10-én, ahol Tóth Balázs pszichológus ismerteti a saját maga által kifejlesztett, igazán hatékony „nemdiéta” névre keresztelt módszerét. Tarts velünk te is, ha szeretnél tenni az egészségedért!
Horváth Patrícia